A Sternről: múlt és jelen


A Sternről: múlt és jelen Gary Stern beszéde a Century Club tagjai előtt, Amusement Showcase International-szakkiállítás, 2004 (megjelent a PinGame Journal 104-es számában)

Gary Stern beszéde a Century Club tagjai előtt, Amusement Showcase International-szakkiállítás, 2004 (megjelent a PinGame Journal 104-es számában)

Először is figyelmeztetni szeretnék mindenkit, hogy rendszeresen elfelejtek történeteket, rosszul emlékszem rájuk, és újra meg újra elmesélem ugyanazokat a sztorikat – ahogyan arra a gyerekeim és a munkatársaim fel szokták hívni a figyelmemet. A gyerekeim megtehetik, hogy ilyenkor kisétálnak a szobából – a munkatársaim természetesen nem.

Sokan hallottátok már ezt, de azért gyorsan elmesélem, hogyan került apám a flipper-bizniszbe. Akkoriban egy philadelphiai ruhagyárban volt művezető, és ott mondta neki néhány munkatársa, hogy érdemes lenne néhány flippert vennie. Úgyhogy vett két gépet és felállította őket valahol. Amikor azonban legközelebb visszament oda, a két flipper el volt dugva hátul, elöl pedig valaki másnak a gépei álltak. Úgy tűnik, a hely valaki másnak az érdekköréhez tartozott.

Ekkor már azt mondta, hogy ez az üzlet nem való neki, végül azonban mégis elvitte a gépeket egy másik helyre. Aznap este tízkor aztán felhívták telefonon, hogy a gépek elromlottak. „Kész, vége! Most már tényleg befejeztem!” – mondta, de azért még elment megjavítani őket. Ott aztán kiderült, hogy nem azért nem működtek, mert elromlottak, hanem azért, mert teljesen megtelt a pénztárolójuk!

Szóval így kezdődött. Amikor anyámmal elkezdett randizni, mindig beugrottak kiszedni a gépeiből a pénzt, és abból fizette a randit. Aztán disztribútor lett. Ezzel kapcsolatban az az elméletem, hogy az ilyen korai üzemeltető-disztribútorok azért lettek disztribútorok, hogy a versenytársakénál olcsóbban szerezhessék be a gépeket. Ma inkább az a jellemző, hogy sok üzemeltető-disztribútor, aki a '70-es, '80-as években rosszul menő területeket vett át, most már sikeresebb az üzemeltetésben, mint a disztribútori munkában. Néhány chicagói ismerősöm abba is hagyta ezt, és már csak az üzemeltetésre koncentrál.

Mindig ámulatba ejt, hogy a mai disztribútoroknak lehetnek játéktermei több helyszínen is, és mindet képesek nyereségesen vezetni. Apám Philadelphiában dolgozott, és volt egy leányvállalata Wilkes-Barre-ban. Aztán rájött - mesélte nekem - hogy bármennyit is keresett Philadelphiában, a Wilkes-Barre-i részleg vezetője képes volt annyit elveszíteni. Úgyhogy végül az egy helyszínnél maradt.

1947-ben, amikor apám harmincöt éves surmó volt, elment Chicagóba meglátogatni a szállítóit. Harry Williamset, aki pár évvel volt idősebb nála, szintén meglátogatta. Szóval leült Harry íróasztalához, felrakta a lábát, és azt kérdezte: „Nem adod el nekem a céged?” Harry ekkor felpattant a repülőgépére, három órát keringett vele Chicago felett, aztán eladta apámnak a cég felét.

Harry imádta a repülést. Olyannyira, hogy volt egy szimulátora is, a Link Trainer, olyan, amin az igazi pilóták is gyakorolnak. A cég főmérnöke Gordon Horlick volt, egy igazi pilóta, aki annak idején, a második világháborúban pilótakiképző volt. Harry és Gordon elég gyakran gyakoroltak a Link Traineren. Úgy nézett ki a napjuk, hogy délelőtt dolgoztak, délután meg Link Trainereztek. Egyszer aztán apámnak is megengedték, hogy kipróbálja. Azt mesélte, hogy tökéletes volt a landolása, leszámítva, hogy 100 méterrel a föld alatt történt. De különben tényleg tökéletes volt!

Kezdetben egyébként apámat be sem engedték a gyárba. Miután bevásárolta magát a cégbe, egy ideig sales-es munkát végzett, és jó időbe telt, míg megengedték neki, hogy a gyárcsarnokba is bemenjen.

1947-ben apám Chicagóba költözött, '48-ban aztán követtük mi is, és a Belden Stratford Hotelbe költöztünk. Itt lakott egy harmincöt éves srác, akinek egy '47-es vagy '48-as nagy Cadillacje volt, fellépőlécekkel az ajtóknál. A sofőr, Mike miatt emlékszem ezekre a fellépőlécekre. Egy napon ugyanis a testvérem, meg én hátul ültünk, és meg kellett állnunk egy közlekedési akadály miatt. Ezt az akadályt egy rendőr testesítette meg, aki pisztolyt szegezett Mike-ra, mert nem állt meg egy lámpánál. Mike visszabeszélt neki, aztán végül elindult, közben azonban a zsaru még a fellépőn állt. Ekkor kerültem először börtönbe. Még elég fiatal voltam.

Az első gyárunk a külvárosban volt, és azt mondják, minden második emeletet használtak csak: egy emeletet használtak, az alatta lévőt meg aládúcolták, hogy ne dőljön össze az épület.

Aztán elköltözött a gyár, a 4242 W. Filmore cím alá, ahol végül én is elkezdtem dolgozni. Ez egy igazán nagyszerű környék volt, egy utcára volt a Filmore Street-i rendőrőrstől, attól, ahol a zsaruk kocsijaiból mindig kilopták az aksikat. Emlékszem, volt egy nagy ékszerrablás is a környéken, a kocsi, amivel menekültek, a mi parkolónkban várt. Arra is emlékszem, hogy egyszer kimentem a gyárból, és láttam, hogy az egyik srác kocsija téglákon áll. Fényes nappal kilopták a kocsi alól a kerekeket! Szóval csodálatos egy hely volt.

Emlékszem, amikor a munkaszerződéseket tárgyaltuk le Harry Weaverrel, a szakszervezet vezetőjével, aki raktáros volt. Nálunk is volt szakszervezet, a Coinnál is, talán a Ballynál is. Szóval egyszer csak dühös lett rám és azt mondta: „Ott kellett volna hagyni abban a dobozban, és elküldeni postán valahova jó messzire!” Kiderült, hogy mikor gyerek voltam, ott játszottam a dobozokban, a raktárban.

Van még egy érdekes dolog. Mi ténylegesen gyártunk is, ami elég szokatlan mostanában az Egyesült Államokban. Néha megkérdezik, hogy miért nem helyezzük ki a gyártást Mexikóba vagy valahova máshova. Azok köztetek, akik már jártak a gyárban, tudják, miért: minek vinnénk a gyártást Mexikóba, ha elhoztuk Mexikót Chicagóba? A dolgozóink mind mexikóiak. Régen más népcsoportok dolgoztak a gyárban. Emlékszem, akkoriban Chicago északi részén egy csomó japán élt és nálunk is dolgoztak közülük sokan. Sok japán férfi és lengyel nő dolgozott itt. Chicagóban él egyébként a második legtöbb lengyel a világon, csak Varsóban élnek még ennél is többen.

Amikor tizenhat lettem, Sam elküldött dolgozni, a raktárba. Ennek az volt az oka, hogy gyárunk volt, márpedig egy gyárban veszítesz, ha nem tartod kézben az anyagi folyamatokat. A nepotizmus nagy rajongója vagyok, úgy érzem, nagyszerű dolog, hogy ott dolgozhattam – minden nyaramat a gyárban tölthettem. Emlékszem, egy nyáron, akkor már valamivel idősebb voltam, összetűztünk valami üzleti ügyön, aztán vagy kiléptem, vagy ő rúgott ki engem. Azt hiszem, ő rúgott ki. Aztán másnap reggel hatkor anyám ébresztett, hogy ideje munkába mennem. Mondtam neki, hogy nem kell munkába mennem, Sam tegnap kirúgott. Erre azt mondta, „Éppen ebben a pillanatban vettelek fel újra, úgyhogy mars ki az ágyból és tűnés dolgozni!” Úgyhogy biztos munkahelyem volt.

Apámnak minden reggel fel kellett ébresztenie. Felhívott reggel hétkor, én meg mindig azt mondtam, hogy már ébren vagyok. Egyébként sem hívhatott fel csak azért, hogy ébredjek fel, úgyhogy mindig azt mondta, azért hív, hogy adjon egy új ötletet. Így aztán minden reggel egy új ötletre ébredtem, nagyszerű volt mindig így ébredni. Ha az ember az apjával dolgozik, az vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz. Teljesen más oldaláról ismered meg, ha dolgozol vele. Jó lehetőség volt ez.

Az ember azt gondolná, a designerek legfőbb feladata, hogy flippereket tervezzenek, ugye? Hát nem ez az. A legfőbb feladatuk az, hogy vezessék az anyaglistát. Egy flippergép 3500 alkatrészből áll. Fél mérföld vezeték van bennük, több munkaórát igényel a készítésük, mint egy Ford Taurusé. Sőt, akkoriban még többet, mert még nem léteztek teljesen elektronikus gépek, csak elektromechanikusak. Ha a jobb flipperkar lemaradt az anyaglistáról, az kisebb gond volt, mert Eddy Spears, a beszerzőnk észrevette. De ha valami kisebb alkatrész maradt le, akkor bejött másfél-kétmillió dollárnyi anyag, és mégsem volt mit gyártanunk. Ilyen a gyártási folyamat. Nem könnyű, de kézben kell tartanod.

Az egyetlen dolog, amire emlékszem, hogy nagyon-nagyon rosszul csináltam, szintén akkor történt, amikor a raktárban dolgoztam. Egyszerűen nem értettem meg, hogy mit jelentett apámnak az a gyár. Nagyon meleg volt, nem volt légkondi és én kiraktam a falra egy táblát, amiről azt gondoltam, hogy vicces. Az volt ráírva, hogy „Sammy izzasztóterme”, egy szép, festett tábla volt. Óriási felzúdulás volt, mikor észrevették, gyorsan eltüntettek onnan, és a táblát is eltávolították, mielőtt apám megláthatta volna. Apám MINDENEN rajta tartotta a szemét, nem úgy, mint a mai menedzserek; ő tényleg mindenről tudott.

Harry végig velünk volt, akkor is, miután visszavonult. Olyan volt nekem, mint egy második apa, ő vitt el engem a Tudomány és Ipar Múzeumába is, amikor egy vonatos játékot akart építeni és közelről meg akarta nézni hozzá a vonatokat. Kaliforniában is lakott meg Chicagóban is, olyan életet élt, amit mások lehet, hogy vadnak tartanak. Nagy táncos is volt, klubokba járt, az emberek pedig köré gyűltek. Háromszor házasodott, de az első két feleségéről is végig gondoskodott később. Ők végül pontosan ugyanazon a napon haltak meg.

Harry és Lyn Durant is Ray Maloneynál (Bally) dolgoztak egy ideig. Együtt kezdték, de aztán külön utakat jártak. Durantnak volt egy Cord típusú autója, egy első kerékhajtásos kocsi. Harry úgy mesélte, hogy túl hangos volt a hajtáslánc és Durant úgy gondolta, valami baj lehet vele. Úgyhogy megkérte Harryt, hogy menjen vele egyet a lökhárítón állva, a tél kellős közepén, hogy meghallgassa, mi lehet a baj.

Sokan ebben a teremben ismerték Lyn Durantot, én nem ismertem. Ő találta fel a „Shuffle Alley” nevű játékot (egyfajta minibowling, de egy flipperhez hasonló gépben). 525 darabot készített belőlük naponta 1949-ben. A költségei darabonként 125 dollárt tettek ki és 225-ért adta el őket. Ez 52.500 dollár naponta, mínusz némi általános költség.

(Steve Kordek közbeszólt: És csak kápét fogadott el. A teherautók, amik a cuccért jöttek, ott álltak sorban az Addison Avenue-n. Jöttek, hogy annyit vegyenek, amennyit csak tudnak. De Durant csak úgy adott el, ha rögtön készpénzben kifizetik. Semmi nyilvántartás, semmi számla, semmi hitel. Készpénz, ott, azonnal.)

Marty Bromley mesélte, hogy az apja, I. B. Brombert is eljött Duranthoz, de nem jutott már neki ilyen játék. Úgyhogy elment a rakodóhelyre, szerzett egy pecsétet és rányomta a ládákra a saját nevét. Aztán visszament Lynhez, odaadta a pénzt, de azt a választ kapta, hogy nem maradt már neki játék. Erre azt mondja: „Dehogynem, épp most pakolják fel őket a teherautóra!” Elég szép mennyiségeket adott el Lyn akkoriban. De a legtöbben azt is tudják közületek, hogy szegényen halt meg.

Volt egyszer egy bombariadónk is, amikor a Williamsnél dolgoztam apám alatt. Apám épp felhívott a repülőtérről és mondtam neki, hogy bombariadó van nálunk. Erre ő: „Most mi a fenét csináljak vele? Intézd el magad!”, aztán lerakta és felszállt a gépre. A kérdés az volt, hogy most akkor engedjük ki az embereket, vagy ne engedjük ki őket? Nem engedtük. Kicsivel odébb, a Roscoe Streeten, a Ballynál szintén volt egy bombariadó, kiengedték az embereket, erre utána minden héten kaptak egy újabb bombariadót.

A Lincoln Parknál laktam, és egyszer elromlott a kocsim, úgyhogy taxit hívtam, hogy vigyen el a North California Avenue 3401-be. Azt mondja a taxis: „Ja, igen, United Manufacturing (akkor már nem így hívták), Lyn Durant.” Honnan a fenéből tudja, gondoltam? Ti is lehet, hogy ismeritek a sztorit: egyszer, karácsonyeste Lyn, akinek a lakása a gyár fölött volt, be akart menni a városba és hívott egy taxit. Amikor beült, megkérdezte a taxist: „Hát maga meg miért dolgozik szentestén?” A taxis valami olyasmit válaszolt, hogy ajándékot akar venni a gyerekének és hogy szüksége van a pénzre. Durant erre borravalót adott neki, elsőre úgy nézett ki, mint egy egydolláros, de kiderült, hogy egy százas volt. Úgyhogy onnantól évekig mindig várt rá egy taxi a közelben.

Durant elég sokat ivott is. Olyankor szőrmebundákat ajándékozott az embernek, néha kocsikat is. A Williams étkezdéje volt Durant bálterme. Egyszer Jack Schottsszal, egy chicagói bár tulajdonosával ment felfelé a lifttel a másodikra, amikor egyszer csak azt mondta a liftkezelőnek: „Álljunk meg, kérek egy italt”! Jack megjegyezte, hogy már majdnem ott vannak, de erre csak azt válaszolta, „Nem, most azonnal akarok egyet!” Úgyhogy megálltak, kinyitották az ajtót, és a liftaknába építve ott volt egy bárszekrény, hogy Lyn bármikor ihasson a haverjaival.

Samnek és Harrynek elég különleges kapcsolata volt. Sokáig együtt dolgoztak, és ha te is együtt dolgoztál velük, tanultál belőle rendesen. Egyszer együtt vacsoráztam velük és éppen egy flipper játékmezejének a designtervét beszélték meg, amit Harry akkor hozott Kaliforniából. Mindhárman a földön ültünk és néztük a rajzot. Sam azt mondta, hát ez tényleg jó, de a bal felső sarokban ezt meg ezt változtasd meg. Másnap reggel én mentem Harryért a hotelbe, és már nála volt az új rajz, pontosan ott kijavítva, ahol apám kérte. Nem volt rajzasztal a hotelben, és amúgy sem lett volna ideje rá – szerintem egyszerűen két rajzot hozott Kaliforniából. Egy olyat, amiről tudta, hogy nem fog tetszeni apámnak, és egy olyat, amiről tudta, hogy igen.

Amikor a Stingrayt készítettük, a régi Stern második flipperét (ennek én voltam a programozója), egyszerűen nem tudtunk időben megfelelő chipeket szerezni hozzá, úgyhogy egy régi gépből használtunk fel alkatrészeket hozzá. Apám azt mondta, hogy ez nem fog működni. Én úgy gondoltam, hogy fog, úgyhogy tettünk egy flipperkart a játéktér közepén egy lyukba, és megmutattuk neki. Megint azt mondta, hogy ez egyszerűen nem működhet, és el is kezdte magyarázni, hogy miért nem, de aztán már nem is ránk koncentrált, hanem a flipperre. Természetesen igaza volt, a dolog nem működhetett úgy, de legalább nekünk megvolt a lehetőségünk, hogy kipróbáljuk.

Ezzel a játékkal kezdődött a teljesen elektronikus gépek bevezetése nálunk. Azelőtt Harry mindig azt mondta, hogy bármit meg tud maga is csinálni: kijön egy ötlettel, készít hozzá egy designt, elkészíti a huzalozási rajzot, összerakja a prototípust, játszik vele, aztán változtat rajta pár dolgot. Az elektronikus gépekkel minden specializálttá kezdett válni és egyre inkább megváltoztak a dolgok.

Ma pedig még mindig készítünk flippereket, és még mindig változunk. Nekünk nincs meg az a technológiánk, mint más cégeknek, az a sok high-tech-dolog. A technológia nálunk is megváltozott, de még mindig mi vagyunk a legöregebb dinoszaurusz az iparágban. Kívül és belül is vannak változások. Egyesek azt mondják, hogy monopólium vagyunk, mert csak mi készítünk flippergépeket az egész világon. Ez azonban nem igaz: versenyzünk a többi pénzbedobós játékkal, mert kiszorítják a flippereket a szórakozóhelyekről, de velük együtt versenyzünk a többi szórakozási lehetőséggel, beleértve az otthon maradást is. Ez utóbbinak egyébként van jó oldala is: egyre több gépet adunk el otthoni használatra. Úgyhogy tulajdonképpen két piacunk van, két külön társadalmi csoport: a 25 évesek, plusz-mínusz 5 év, akik kocsmába járnak, és a 45 évesek, plusz-mínusz 5-10, akik otthonra vesznek flippert. És ezzel felnő egy új játékosgeneráció is, akik tizenkét-tizenöt évesen otthon apa gépén játszanak, aztán amikor 19 vagy 21 évesek lesznek, elkezdenek kocsmákba járni, és ott flipperezni.

Azt szoktuk mondani a flipperre, hogy az a kocsmák játéka. Harry egyszer készített egy gépet, lehet, hogy emlékeztek rá, Hot Hand volt a neve. Egy kártyajáték volt a témája, nagy flipperkar volt a játéktér tetején és egy csomó lyuk körben. Harry azt mondta: „A kis srácok imádni fogják!” Mire én vigyorogva: „De hát Harry, a mi dolgunk az, hogy az emberek berúgjanak és részegek is maradjanak, mi nem foglalkozunk kis srácokkal!”

Egyre újabb helyszíneket igyekszünk elérni a gépeinkkel, mint például a mozik, vagy a boltok, pl. a Wal-Mart. Szükségünk van rájuk, mert a kocsmák egyre inkább megszenvedik a dohányzásellenes meg az ittas vezetést tiltó törvényeket. Úgyhogy szélesítenünk kell az általunk megszólított játékosok körét. Eddig egy bizonyos csoportnak készítettünk gépeket, de most igyekszünk bővíteni ezt a csoportot. A játékainkat például már spanyol nyelvvel is készítjük, mert az ország lakóinak előbb-utóbb fele spanyol ajkú lesz. Úgy gondolom, nagyon fontos, hogy ez az iparág szélesítse a játékosok körét.

A másik dolog, amit fontosnak tartok, hogy mi retró játékokat készítünk, nem nosztalgikusúakat. Egy új Volkswagen Beetle kabrió az retró. Egy '78-as Bogár nosztalgikus. Mi retró flippereket készítünk.

Azt olvastam, hogy az angol pubokban szórakozók 3%-a játszik automatákkal. Ha ezt ki tudják bővíteni 2%-kal, óriási üzletet csinálnak. Ha elveszítik ezt a 3%-ot, végük. Mi is ugyanebben a helyzetben vagyunk. Oda kell bejutnunk, ahol a mai fiatalok szórakoznak. Meg kell tartanunk az eddigi játékosainkat, de ki kell elégítenünk a gyűjtőket és a rajongókat is. Olyan játékokat kell készítenünk, amit mindenki megért és mindenki élvez. Olyan játékot készítünk, amit „mechanikai történéses flipper”-nek nevezünk. Ha valaki csak alkalomszerűen játszik, nem fogja észrevenni, ha villog egy lámpa valahol a pályán. Azt veszi észre, ha leesik egy célpont, Kenny meghal vagy előjön egy balrog. Egy fizikai változást vesznek észre. Ebből rájön, hogy mit kell tennie, megteszi, és ez jó érzés neki. Hamar megtanulja, és legközelebb megint ezt fogja tenni, ez ilyen pavlovi flipperjáték. Manapság olyan játékokat igyekszünk készíteni, amik úgy ragadják meg az alkalmi játékost, hogy közben megtartják az eddigieket is.

Minden mai gépünk licenszelt témára készül, és ez több dolgot is jelent. Amikor elkezdtük készíteni a Gyűrűk urát vagy a Monopolyt (ami a Williams nagyszerű flippere volt), már előnyből indultunk, az emberek máris keresték a gépet. Közben pedig más kreatív emberekkel is kapcsolatba kerülünk a mi kis világunkon kívülről. Olyanokkal, akik a Simpsons-sorozatot készítik, és akik a mi Simpsons-gépünkhöz is készítettek rajzokat és írtak szövegeket. Arnold mondta fel a szövegeket a mi Terminátorunkhoz, ahogyan már az előző Terminátornál is tette. A Gyűrűk ura-gép rajzait a film rajzolói készítették. Jó dolog, hogy mindenhonnan érkezett kreatív emberekkel dolgozhatsz így együtt, és nem valami elefántcsonttoronyban ülve gondolkodsz ötleteken. A másik dolog, hogy ha játékbabákat készítesz, amik úgy néznek ki, mint egy egér, nem fogod tudni eladni őket, kivéve, ha előtte fizetsz Waltnak. Ez ugyanaz a dolog. Mi csak licenszelt játékokat készítünk.

Amiért mi ezt csináljuk, az elsősorban természetesen az, hogy meg akarunk élni belőle. Gyakorlatilag mindegyikünk a flipperek világából jött ide. A Gottliebtől jöttek nagyszerű mechanikai dolgokat készítenek, a Williamstől jöttek a programokat írják vagy a játékteret tervezik. A lehető legjobb embereket akartuk idecsábítani. Mindannyiunknak van egy küldetése. Meg akarunk élni valamiből, de közben meg is akarunk menteni egy amerikai intézményt.

Mondhatnátok, „Na és? És akkor mi van, ha eltűnik a flipper? "Hát, egy szórakozóhely tulajdonosának baj, ha bármilyen típusú játékot elveszít. Ha elveszíti, többé már nem jön vissza, pedig szükség van a változatosságra".

De ennél fontosabb, hogy a flipper egy amerikai intézmény. Nem lenne a világ vége, ha eltűnne, de mi úgy gondoljuk, hogy ez is az élet sójához tartozik, és mi ezért tesszük, amit teszünk, ezért próbáljuk megmenteni a flippert.

Na, eleget szövegeltem. Most akkor én vendégelek meg mindenkit, így van?

A szerkesztő megjegyzése:

A találkozón számos látogató köszönte meg Garynek ezt a beszédet, és kívántak neki és cégének sok szerencsét. Steve Kordek elnök úr a következőt jegyezte meg:

„Csak azt szeretném mondani, hogy örülnék, ha a flipper most és mindörökké itt maradna velünk. Több időszak is volt már az életemben, amikor nem készültek flipperek. Más játékok készültek, de flipperek nem, volt, hogy másfél évig. De mindig azt mondtam, hogy a flipper vissza fog térni. A többiek meg azt mondták, »Steve Kordek azt mondja, vissza fog térni, úgyhogy vissza fog.« És tényleg mindig visszatért. Most nem kell visszatérnie, mert itt van, és csak remélni tudom, hogy marad is. Mert a flipper egy olyan dolog, amit mi találtunk ki, itt Amerikában, ez egy igazi amerikai dolog, és remélem, az is marad. Minden jót kívánok neked (Garynek) és a társaidnak!”

Szólj hozzá a fórumban !


Fordította: Bohner Imre